Ugrás a tartalomhoz

A "reinkarnációról"ahogy még nem sok helyen olvashattad....


  • Nem indíthatsz új témát
  • Please log in to reply
1 reply to this topic

#1
Vendég_Scanman_

Vendég_Scanman_
  • Vendég
  • köszönet
Mi másból is áll egy ember, mint az emlékei összességéből?

  A  testünk és az agyunk mindannyiunknak azonosan épül fel, hasonlóan  működik. Az agyunkban eltárolt információk halmaza tesz bennünket  önmagunkká; ahogy az én számítógépem attól az a bizonyos számítógép,  hogy az én adataim vannak a háttértáron. Ha átteszik a meghajtót egy  másik gépbe, és leültetnek elé, esetleg észre sem veszem a cserét,  hiszen minden programot és beállítást a helyén fogok találni.

  Mindez ránk is igaz – hogyha önmagunkat egy számítógéppel tekintjük egyenértékűnek.

  Természetesen  két agy felépítése nem annyira tökéletesen egyező, mint két  processzoré, melyek egymás után jöttek le a gyártósorról, egy gyermek  agya nem egy üresre formázott háttértár, az „operációs rendszer” velünk  születik ösztönök ezrei formájában, genetikai örökségünk velünk  született hajlamokat és tehetségeket ad, melyek egyedivé tesznek  bennünket már születésünk pillanatában is.

  Mégis,  tapasztalatom szerint az emlékek hiánya az, ami miatt a legtöbb ember  elveti a reinkarnáció-elmélet érvényességének a lehetőségét is: ha nem  emlékszem rá, akkor miért én voltam az?

  Kedves olvasó! Menjünk most bele egy interaktív játékba; a közreműködésedre lesz szükség, és kérlek, ne csalj.

  Idézd fel magadban, mit ebédeltél tegnap.

  …

  Megvan? Persze, nem volt nehéz.

  És most kérlek, még azt idézd fel nekem, hogy mit ebédeltél tegnaptól számítva tíz évvel ezelőtt.

  …

  Hacsak nem egy nagyon nevezetes napja volt az életednek, nem emlékszel rá.

  Sőt, még arra sem emlékszel, hogy egyáltalán ebédeltél. Feltételezed, hogy ebédeltél aznap is, mint minden nap, de nem emlékszel az élményre, hogy ott ültél az asztalnál, és ettél.

  Mintha meg sem történt volna.

  Sőt, nagyon valószínű, hogy egyáltalán nem emlékszel arra a napra – hogy egyáltalán megtörtént, és ott voltál.

  Nem emlékszel belőle semmire.

  Mégis, kétség nélkül elfogadod, hogy ott voltál, hogy megtörtént, és hogy te voltál ott.

  Az  emlékezet nem nyúlik vissza a születésünk pillanatáig. Múltbéli  emlékeink fokozatosan halványulnak el. Ahogy az időben haladunk előre,  az nem egy gyémánttömb suhanása a világűrben, ami egyre csak halad  előre, létezik és ragyog, míg végül neki nem ütközik a halálnak nevezett  fekete bolygónak, és darabokra törik. A valóság az, hogy egy marék  kiszáradt fű vagyunk egy folyó sodrában, kopunk, ázunk, oldódunk, szálak  válnak le belőlünk, új szálak gabalyodnak belénk. Egyfolytában  átalakulunk – és ezt a folyamatot nevezzük életnek.

  Az élet nem egy állapot,  amely idővel, mint minden állapot, megszűnik, hanem egy folyamat, amely  sosem szűnik meg, mivel a világegyetemben soha semmi nem szűnik meg  változni, átalakulni, levetni régi formáját és újat venni fel. Ha így  nézzük a halált, az nem az élet ellentéte, hanem maga az élet, fejjel  lefelé nézve, abból a téves alapállásból kiindulva, hogy az élet  statikus dolog. Ezt jelenti a buddhista tanítás, hogy minden  lélegzetvétellel meghalunk, nem pedig azt, hogy „féljetek, mert közeleg  az elkerülhetetlen”. Nem közeleg, itt van. Általa élünk.

  Ha  visszamegyünk a kisgyermekkorba, szinte minden esetben hatalmas fehér  foltokat találunk az emlékezetben, minél közelebb megyünk a születéshez,  annál homályosabb és hiányosabb a kép. Nincs ember a földön, aki  emlékezne a szülőszobára, ahol felöltötte jelenlegi testét. Sőt,  könnyebben találunk olyan embert, aki múltbeli életből származó emléket  képes felidézni.

  Az  emlékezet és az én, az egó ugyanis összefüggnek egymással. Az egó az  emlékek birtokosa, az emlékek pedig bizonyos mértékig az egó építészei,  és amíg az egó nem kezd el szilárd formát ölteni, a beérkező adatoknak  nincs stabil viszonyrendszerük, melyben elhelyezkedhetnének. Ezt a  viszonyrendszert az egó hozza létre, és ebben bizony nincs helye a  korábbi életek emlékeinek sem – mivel azok egy másik egóhoz tartoztak.

  A  reinkarnáció nem testcsere. Nem azt jelenti, hogy Én, Szabó Jancsi,  halálom után meg fogok születni egy másik testben, teknősbékaként vagy  éppen emberként. Ezt a tévképzetet – amelyet sajnos a hinduk közül is  sokan osztanak – a halál illúziójától való félelem hozta létre.

  Amikor  Szabó Jancsi meghal, a folyamat, amely az adott személyt jelenti,  normális esetben nem megszakad, hanem beteljesül. Mintha mattot adnánk  egy sakkpartiban, vagy végére érnénk egy játékprogramban az utolsó  pályának – nem lehetséges tovább folytatni. De ha az ember nagyon  belefeledkezett a játékba, az még nem jelenti azt, hogy holtan fog  leesni a székről, mikor a királya lekerül a tábláról. A Szabó  Jancsi-folyamat csak a következménye egy másik, nagyobb folyamatnak, az  életnek, amely egy újabb ciklust, egy újabb játszmát kezd el, amely más  lesz, mint az előző, de magával hozza az előző parti tanulságait.

  Valójában  tehát a test végső elhagyásakor egy adott élőlény létezésének csak egy  olyan része folytatja tovább az útját, amelyről a földi embernek sajnos  nem sok fogalma van. Léleknek meg szellemnek szereti nevezni, de  igazából nincs tudatában, hogy mi az, még önmagán belül sem találja,  nemhogy másokban. A „gondolkodom, tehát vagyok” téveszméje uralkodik  rajtunk: az elménkkel azonosítjuk magunkat, amely szellemi  felépítésünkben az egó alatt található, így az afeletti dolgokról,  úgymint az intelligencia, az értelem vagy maga a tudat, fogalmunk sincs.  Azt hisszük, ezek az elme által produkált jelenségek!

  Mindezt  annak ellenére, hogy nyilvánvaló igazság: az ember fel tudja  függeszteni a gondolkodás folyamatát, mégsem szűnik meg tudatában lenni  önmagának. Bárki képes elérni a meditáció gondolatok nélküli világát,  illetve megfelelő gyakorlással akár még a testét is ideiglenesen és  részlegesen elhagyhatja, és azonnal tapasztalni fogja, hogy valójában  nem csökkent, hanem növekedett mértékben van tudatában saját  létezésének. Mint ahogy tapasztalni fogja azt is, hogy milyen az idő  súlya nélküli létezés, milyen az az állapot, mikor egy óra éppen olyan  könnyen kivárható, mint egy másodperc, és világossá válhat az is, hogy  valójában nem mi haladunk az időben, hanem az idő halad visszafele  hozzánk képest, mi pedig egy helyben állunk az örök most pillanatában.

  Ezt a pillanatot nevezhetjük helyesen örökkévalóságnak,  és nem azt a téveszmét, hogy a tudatunk a végtelenségig fog tartani az  időben. A tudatunk semennyi ideig sem tart, a mostban „létezik”, és így  már nyilvánvaló, hogy soha nem fog megszűnni „létezni”, hiszen nincs  benne az időben, felette áll, rajta kívül „létezik”. (A létezést azért  írom idézőjelben, mert a tudat nemcsak az időnek áll felette, hanem a  létezésnek is, de ebbe egyelőre ne menjünk bele.) Ez a fajta  megközelítés már a modern fizikában is létezik, egy olyanfajta  időfizikai világkép formájában, ahol a jelenségek egy jelenponton bújnak  át a jövőtérből a múltsíkra.

  Mindezekből pedig az következik, hogy az „én vagyok”  egy olyan tapasztalás, amely soha nem szűnhet meg létezni. Két részből  áll: a „vagyok” része az, amely felette áll az időnek, és logikus, hogy  nem ismerhet elmúlást, változást, bármilyen időben megvalósuló  jelenséget. Az „én” része pedig az, ami változik, ami folyamatos  átalakulásban van az időben, nem csak a halál és a születés által, hanem  egyetlen „életen”, egyetlen én-részfolyamaton belül is. Szintén  tudományosan elfogadott tény, hogy az embernek úgynevezett énállapotai  vannak, ezek pedig akár egyetlen napon belül többször is válthatják  egymást. Különlegesség, hogy önmagukat kizárólagosnak ismerik el, vagyis  az ember egy adott énállapotban nem képes azonosulni egy másik  énállapot-beli önmagával. Pontosan ugyanezt csinálja a nagyobb egó is,  amely magába foglalja ezeket a töredékeket: önmagát már teljesnek  tekinti, és nem képes azonosulni más olyan egókkal, amelyek egy nála is  teljesebb életnek a részei. Ezért tekintheti a „reinkarnációt”  helytelenül saját „fennmaradása” zálogaként, holott ő maga is egy  folyamat - bár ennek nincs tudatában. Korábbi állapotaival mégis képes  azonosulni, mégpedig pontosan azoknak az emlékeknek a „statikus” volta  miatt, melyekre saját létét felépíti. Az egó látszólagos  folytonos-statikussága pedig abból következik, hogy egy korábbi  állapottal a későbbi állapot szakadásmentes ok-okozati viszonyban van.  Azért vagyok „ugyanaz”, aki tíz évesen voltam, mert az egyik állapotnak a  másik a következménye. Ugyanúgy, ahogy az egyik „inkarnációnak” következménye a másik.

  Akkor  miért van az emlékezés-beli különbség? Nyilvánvaló, hogy egy  sakkpartinak csak akkor van értelme, ha konzisztens módon ragaszkodunk a  szabályokhoz, és a tábla lépés előtti állapotának közvetlen  következménye a lépés utáni állapot. Azonban a játszma végével nyilván  nem folytathatjuk a következő játszmát a vesztes vagy éppen nyertes  állásból, hanem a sakktáblán megjelenő információk halmazára egy  „reset”-et kell nyomnunk, és csak a játékos fejében megragadt tanulság  lép tovább a következő játszmába. Hasonlóan különbség van a „lélek”  által hordozott emlékek és az egó által tárolt információk között is.  Ezért nem emlékszünk és nem is kell emlékeznünk korábbi „életeinkre”,  azokra a korábbi élet- és sorsfolyamatokra, melyeken a lélek  keresztülment. Ezek a szabályok ugyanakkor idővel felborulhatnak, a  lélek az egymás után következő egókat egyre képlékenyebbé formálhatja,  és így valaki idővel elkezdhet emlékezni „korábbi életeire”. Ennek  működési módjáról majd máskor…

Forrás







#2
eagle0514

eagle0514

    Pelenkás

  • Lyme
  • PipaPipa
  • 36 hozzászólás
  • 0 köszönet
http://shelener.hu/e...ahalalutan.html




1 felhasználó olvassa ezt a témát.

0 felhasználó, 1 vendég, 0 anonim felhasználó